2017. október 25., szerda

THE CANDY SNATCHERS (1973)

Rendezte: Guerdon Trueblood

Egy háromfős társaság (Tiffany Bolling, Brad David, Vince Martorano) elrabolja a 16 éves Candyt (Susan Sennett), abban bízva, hogy a lány ékszerbolt tulajdonos apja (Ben Piazza) majd gyémántokban fizeti ki a váltságdíjat. Két dologgal azonban nem számoltak. Az egyik egy néma kis szemtanú, illetve hogy a lány (mostoha)apja egyáltalán nem akarja Candyt élve visszakapni, sőt...
 
Az amerikai grindhouse korszak klasszikusait két csoportba lehet osztani. A mainstreamebb közönség által is legalább hallomásból ismert kult-mozik, amiket azért egy tájékozottabb filmgurunak mindenképp illik ismerni (ilyenek pl. a Night Of The Living Dead, Texas Chainsaw Massacre), illetve azok az obskúrus gyöngyszemek, amik már tényleg csak a szakavatott filmbuzik toplistáin szerepelnek, és szinte csak speciális fórumokon, blogokon lehet róluk olvasni, annyira elfeledettek/felfedezetlenek.


A The Candy Snatchers mindenképpen az utóbbiak közé sorolható, bár a film viszonylagos ismeretlensége nem kis részben annak köszönhető, hogy a maga idejében sem keltett nagy feltűnést, mivel kevés helyen lett bemutatva, így a 80-as, 90-es években már csak kizárólag a Tarantinófélék emlékezetében élt (meglep valakit, ha azt mondom, hogy ez az egyik kedvenc filmje?) egészen a 2000-es évekig, amikor végre valakinek eszébe jutott kiadni DVD-n. Bár felkapva ezután se lett, de legalább a műértő közönség magáévá tehette az élményt, ráadásul jó minőségben.


Sean a film legjobb és egyben legcukibb karaktere
A fura nevű Guerdon Trueblood egyetlen filmrendezése (amit egy valós emberrablási eset, valamint Az utolsó ház balra című szintén kultklasszikus ihletett) tipikus olcsó exploitation, amiben az alacsony költségvetést nem öncélúsággal, hatásvadászattal, kiszámíthatósággal, hanem kidolgozottabb ötletekkel, karakterekkel és forgatókönyvvel, valamint értő rendezéssel kompenzálták. A film sztorija fordulatos, a tempója egészen dinamikus, a színészi játék korrekt, de még az operatőri munka is szokatlanul igényes. A film bő másfél órája annak ellenére sem unalmas, hogy vérben, szexben az átlag exploitationökhöz képest szegényebb, és a mozgalmasabb jelenetek is főleg az utolsó 15 percre korlátozódnak, ami viszont igencsak emlékezetes egy utolsó 15 perc.


A The Candy Snatcherst fekete komédiaként határozhatjuk meg, és bár ez a fekete humor végig megmarad, sokat vigyorogni nem fogunk rajta, az események előrehaladtával ugyanis fokozatosan válik a film egyre komorabbá, erőszakosabbá, hogy a végére egy olyan mesterien gonosz fináléban csúcsosodjék ki, amilyet még ma is ritkán mernek meglépni a filmesek. A film három szálon fut. Elsődlegesen a botcsinálta emberrablók szemszögéből láthatjuk az eseményeket, illetve a nem kevésbé elvetemült ékszerboltos saját önző kis terve is lelepleződik, amihez pont kapóra jött mostohalánya eltűnése.

Majd pont a film egyetlen cici-párját nem mellékelem... (Tiffany Bolling és az ikrek)
De a film igazi sztárja és emblémája Sean, az angyalarcú szöszi autista kisfiú (a rendező valóságban is autista fia, Christopher nagyszerű alakítása), aki a film romlott lelkű gazembereinek tökéletes ellentétpárja. Bár életkora és némasága okán befolyása tulajdonképpen nem is volt a történtekre (a rendőrséggel egy beszélő bábun keresztül próbálja felvenni a kapcsolatot, sikertelenül), de bátorságával és talpraesettségével mindent megpróbál, hogy segítsen Candynek. Nézőként végig szurkolunk neki, őszintén féltjük, és nem is elsősorban az emberrablóktól, annál inkább a "családi tűzfészektől", azon belül is hisztérikus abuzív anyjától (Bonnie Boland). A film igazi fő gonoszának tekinthető anyuka dühöngő terrorjára a kis Sean mindig mosolygós sztoikussággal reagál, és nem hagyja magát eltántorítani céljaitól. Ezekbe a családi jelenetekbe gyakorlatilag több feszültség és dráma jutott, mint a film többi részébe összesen, pedig ez csak egy a fő cselekménytől független, de egyáltalán nem jelentéktelen mellékszál.

Candy Crush
Mázli, hogy nem felejtődött el örökre ez a nagyszerű filmecske, ami korszakának egy igazi gyöngyszeme, és bár halvány kultusza azért mindig is volt, most már esély van rá, hogy lassan méltó helyére kerüljön a többi ismertebb (de nem feltétlenül jobb) grindhouse klasszikus közé.


A film jócsaja:

A filmben lényegében csak jócsajok vannak, de a legjobb csaj vitathatatlanul az ékszerboltos apuka szeretőjét alakító Phyllis Major

A szexi titkárnőknek mindig is jól állt a szemüvegszár evés

Sajnos az egykori modell 1976-ban elhunyt, miután túladagolta a gyógyszerét. :(

2017. június 15., csütörtök

Svengali (1931)

R.: Archie Mayo

Svengali a kétes hírű zeneoktató és zeneszerző, aki az 1850-es évek bohém Párizsában él, a zeneoktatás mellett főleg jóhiszemű nők befolyásolásával és kihasználásával próbál nagyobb pénzre szert tenni. Mikor a mindenki által megvetett férfi talákozik a naív és gyönyörű modellel, Trilby O'Farrell-el, őt is a bűvkörébe vonja azzal, hogy hipnotizálja. A korábban nem éppen tehetséges lányból a transz hatása alatt egy angyali hangú díva válik, aki meghozza a sikert, elismerést és gazdagságot Svengalinak is, csak egy dolgot nem kap meg tőle: a szerelmet.

George du Maurier 1894-es regényéből, a Trilby-ből számos filmfeldolgozás született, olyannyira, hogy ez már az ötödik a sorban, egyben az első, ami már hangosfilm. De a mű feldolgozásai a színpadokon is nagy népszerűségnek örvendtek és örvendenek a mai napig is. A regény a maga idejében rendkívül népszerű volt, és rendkívüli hatását mi sem mutatja jobban, mint hogy a "svengali" azóta az olyan emberek metafórájává vált, akik önös érdekből a háttérből irányítanak és kihasználnak kiszolgáltatott, naív embereket, legfőképp művészeket. Sőt, a bűvészek egy trükkös kártyapaklit is így hívnak, az egyik londoni színpadi feldolgozásban használt vékonykarimás kalap pedig azóta is trilby kalap néven ismert. De számos egyéb dolog mellett még egy floridai várost is Trilbynek neveztek el a regény nyomán. És nem utolsó sorban a mű egy másik világhírű irodalmi klasszikust is megihletett, ez pedig az Operaház fantomja Gaston Leroux-tól. De a regény kapott komoly kritikát is, ami a filmet látva sem tűnik alaptalannak. A torz, ápolatlan és ördögien manipulatív Svengaliban könnyen fel lehet ismerni az adott kor negatív zsidó sztereotípiáit, és emiatt du Maurier művét többen is antiszemitának tartják, köztük maga George Orwell is.



Horror-klasszikusról beszélünk, de ezt a műfaji besorolást nem kell szigorúan venni. Svengali hipnotikus képességét ugyan lehet természetfelettinek mondani, de a történet és a film nem operál különösebben a félelem vagy a feszültségkeltés eszközeivel. Sokkal inkább egy sötét romantikus thrillerről beszélhetünk, de a központban inkább Svengali sötét konspirációja és annak végzetszerű bukása áll. Viszont kétségtelen, hogy maga Svengali ördögi alakja és praktikái, valamint a baljós miliő kapcsán jogosan rászolgált a gótikus horror jelzőre is. A film látványvilága ugyanis egészen lenyűgöző, különösen az első felében. Az impozáns expresszionista díszletek (sőt makettek), a hatásos fény-árnyék játékok, valamint az ezekre épülő látványos fényképezés egyfajta sötét fantasy világba helyezik a cselekményt és a szereplőket. Anton Grot művészeti rendező és Barney McGill operatőr meg is kapta érte megérdemelt jutalmát egy-egy Oscar szobor alakjában.



A legendás John Barrymore alakítása és átlényegülése hibátlan, az ő Svengalija máig az etalon. A Trilbyt alakító Marian Marsh sem kevésbé meggyőző, emellett ráadásul olyan jelenség, akibe a megjelenése pillanatában menthetetlenül és azonnal belezúg a léha férfiszív (bár ekkor még 17 éves volt mindössze). A film anyagi sikere arra sarkalta a Warner Brotherst, hogy sietve leforgasson még egy horrort Barrymore és Marsh párosával, amit még abban az évben be is mutattak. Ez volt a The Mad Genius Kertész Mihály rendezésében.

A Svengalinak megérdemelten ott a helye a korszak másik két nagy manipulátora, a két doktor, Caligari és Mabuse között.



A film jócsaja:


Marian Marsh


2012. július 28., szombat

Bouryokudan frissítés! - Confessions of a Dog

Magyarország egyik legjobb jakuzafilmekkel foglalkozó blogján egy újabb feleslegesen terjengős cikk, ezúttal a Confessions Of a Dog-ról, egy betiltott botrányfilmről, amit igazából nem is tiltottak be és ráadásul botrányt sem okozott, viszont jakuzák azok egyáltalán nincsenek benne. A cikkért klikk ide, rám!

A trailer:

2012. július 25., szerda

Nikolai Dante: The Romanov Dynasty

Írta: Robbie Morrison
Rajzolta: Simon Fraser

Hogy mi kell egy igazán jó, de főleg szórakoztató képregénysorozathoz? Hát először is leginkább egy karizmatikus főhős, akire fel lehet építeni az egész szériát. Aztán nem árt az izgalmas környezet és a sok bonyodalomra okot adó alaphelyzet, a változatos mellékszereplők garmadája, sok akció, legalább annyi humor, és az egyediség végett lehetőleg minél több őrült és szokatlan ötlet. Nos, örömmel jelenthetem, hogy a Nikolai Dante mindezt egytől-egyig tudja garantálni.

A 2000AD magazin egyik legnépszerűbb és egyik leghosszabb ideje futó sorozatának a végére a napokban tettek végleg pontot a sorozat kitalálói, Robbie Morrison író és Simon Fraser rajzoló. A 97-ben, a magazin #1035. progjában indult széria sikeres húzócímnek számított, mindegyik sztori Morrison tollából származott, és pár hetes szüneteket leszámítva lényegében folyamatosan futott a magazinban az elmúlt 15 év alatt. (A 2000AD más karaktereihez hasonlóan még pár regény is napvilágot látott a 2000-es évek közepén, bár ezeket már más írta.)


Bevallom, a sorozat az én figyelmemet vagy inkább érdeklődésemet ezidáig valahogy nem tudta felkelteni. Nincs rá különösebb magyarázatom, hogy miért nem, egyszerűen csak ránézésre nem sikerült szimpatizálnom ezzel a kosztümös űroperával, sem a névadó főszereplővel. Aztán a sorozat befejezésének hírére mégiscsak adtam neki egy esélyt, és milyen jól tettem! Ugyanis már régen szórakoztam ilyen jól képregényen. Az első kötetet együltömben olvastam el (amit ritkán szoktam 100 oldal feletti köteteknél), és így végül saját példámon tanultam meg, hogy milyen helytelen dolog is "könyvet borítójáról megítélni".

A jövőben járunk, egészen pontosan 2666-ban. Az utolsó nagy forradalom után a volt szovjet államok romjain nagy hatalmú, gazdag és befolyásos Mafiya (sic!) dinasztiák emelkedtek fel, és terjesztették ki hatalmukat, nem csak az egész Földre, de a Naprendszerre is. A központi hatalom a legnagyobb klán, a Makarov dinasztia kezébe került, és Vlad, a Hódító kinevezte magát Minden Oroszok Cárjának. A Makarovok legnagyobb riválisa az ugyancsak jelentős hatalommal bíró Romanov dinasztia, akik viszont olyan különleges technológiával rendelkeznek, amiktől még a cár is tart, így a két dinasztia között egyfajta hidegháborús status quo áll fent.


Nikolai Dante, a kalandor, az értéktárgyak és a női szívek elrablója egy szerelmi légyottot követően bilincsben kerül a Cár elé, aki látva a férfi agilitását, felajánlja neki, hogy legyen a testőrsége, vagyis a Raven Corps tagja, amibe Dante más választása nem lévén, belemegy. Az első bevetés során (amin a cár lányával, későbbi állandó viharos kapcsolatának tárgyával, Jenával vesz részt) egy lezuhant űrhajó roncsában furcsa dolog történik vele. A hajót védelmező "Romanov Ragadozómadár" robot ahelyett, hogy végezne Dantéval, egy címert applikál a férfi vállára, ami utána aztán mint valamiféle tetoválás éktelenkedik ott. Ekkor Jena elárulja neki a titkot: Dantében is Romanov vér folyik, és a címer, amit kapott, a Romanovok titkos fegyvere, amivel csak a dinasztia elit tagjai rendelkeznek. Ez a címer egyfajta nanotechnológián alapuló földönkívüli szimbióta komputer, ami különleges harci tulajdonságokkal vértezi fel viselőjét. Például általa Dante képes ún. bio-pengét képezni a kezéből, de harci és atletikus képességei is fejlődnek, gyorsabban regenerálódik, illetve rendelkezik egy csak a Dante által hallható intelligens számítógéppel is, amely hasznos utasításokkal látja el tulajdonosát, és persze általa képes más számítógépeket is feltörni. Dante hamar ki is próbálhatja az újdonsült fegyverét és harci tudását, méghozzá a helyszínre érkező saját barátságtalan rokonain. Így aztán miután kiderült, hogy ő maga is Romanov, Dante abban a reményben, hogy ez már önmagában is jóléttel és persze féktelen szórakozási lehetőséggel jár, ott hagyja a Cár testőrségét, és a Romanovok szolgálatába áll. Ott viszont hamar kiderül, hogy a Romanovoknál sem jár alanyi jogon a jólét, azért mindenkinek magának kell megdolgoznia, ráadásul mivel Dante törvénytelen gyerek, a féltestvérei nem is fogadják éppen kitörő lelkesedéssel.


A rövidebb-hosszabb történetekből, és egy-egy részes, térdcsapkodósan humoros filler epizódokból álló első kötet természetesen főleg a karakter(ek) bevezetésére szolgál. Megismerjük Dante féltestvéreit is, akik a Címereik jóvoltából mind egyedi harci tulajdonságokkal bírnak (olyanok, mint valami sznob szuperhőscsapat), láthatjuk, hogyan lesz Dantéből a Rudinshtein hűbérbirtok hőse és egyben ura (a Romanovok az uradalmaik után részesednek, Danténak pont a legszegényebb jut), látjuk szakállas nővel csókolózni (egy hedonista Raszputyin-hívő szekta orgiáján) és párbajozni (pl. egy gorillával meg egy rakás törpe kínaival), a The Gulag Apocalyptic című akció dús zárósztoriban pedig nem csak egy interdimenzionális lénnyel vív meg, de ekkor kapja meg legendás fegyverét, a Huntsman 5000-ret, ami egy a genetikai kód alapján személyre szabott speciális fegyver, és amiben a lőszer magától pótlódik, ráadásul mindig automatikusan olyan, ami az adott szituációban a leghatékonyabb pusztítást tudja végezni. 


Morrison és Fraser igazán érdekes és a szó minden értelmében színes, nem teljesen szokványos cyberpunk világot teremtett, ami nagy részben a sorozat sikerének egyik kovácsa is. Ebben a jövőbeli orosz világbirodalomban a földönkívüli lények, a fejlett technológia találkozik az anakronisztikus futurizmussal, ahol a földi-, légi- és űrjárművek, az épületek, a fegyverek és egyenruhák mind magukon hordozzák a 18-19. századi Orosz Birodalom és a Viktoriánus korszak jellemző külsőségeit, de természetesen más téren is visszaköszön a múlt, elég ugye csak a neveket megnézni. Eleinte féltem is, hogy alaposabb történelmi ismeretek nélkül a fennálló viszonyokat és utalásokat nehezen tudom majd értelmezni, de hamar kiderült, hogy minimális párhuzam van csak a valós történelmi tényekkel, ahogy a főszereplőnek sincs igazi történelmi alapja, de irodalmi és pop-kulturális előképe annál inkább. 


Nikolai Dante ugyanis egy klasszikus karakter, illetve pont, hogy több klasszikus karakter hibridje. Nagyszájú, hencegő kalandor, hivatásos tolvaj és csábító, aki a nők ágyából rendszerint az ablakon keresztül távozik, leginkább sietve. Zorro, Casanova, Tulipános Fanfan, Arsene és még inkább a III. Lupin távoli leszármazottja, aki amikor csak lehet, bajba sodorja saját magát, de a szerencséje és éles esze természetesen rendre kihúzza belőle. Kedvelt szavajárása a Bozsemoj, a Diavolo, illetve a Fuoco, amiket többnyire a szorult helyzetek során hajtogat, így aztán elég gyakran. Emblematikus személyes mottója azonban az "I'am too cool to kill", ami bár Dante beképzeltségének állandó bizonyítéka, de a történetek során mégis rendszerint igazolódni látszik. Kolja a legszorultabb szituációkban sem ijed meg, annál inkább szájhősködik, és az ellenkező nem láttán szinte képtelen egy fejjel, a felsővel gondolkodni. Mindenképpen említésre méltó a Jenával való nem hétköznapi kapcsolata, hiszen lépten-nyomon összefut a cár lányával, aki Dantét többnyire puskavégen szeretné látni, Dante Jenát pedig ugye valami egészen másnak a végén, de a bajból legtöbbször mégis csak közösen kénytelenek kimászni. Kettejük viszonya a Leia hercegnő és Han Solo, illetve Indiana Jones és bármely női partnere közti, cikázó villámokkal kísért viharos kapcsolatokat idézi. De a Dante hangos lelkiismereteként működő, kissé cinikus Címer megjegyzései is roppant szórakoztatóak, őt talán Kitthez tudnám hasonlítani, csak sokkal több cinizmussal


Simon Fraser rajzai energikusak, látványosak, de lazák, és kiválóan alkalmasak a humor közvetítésére, ami ez esetben rendkívül fontos fegyvertény. Az első kötetben Fraser mellett találkozhatunk még olyan alkalmi ceruzaforgatókkal is, mint az aprólékosabban kidolgozott stílust képviselő Chris Weston (itt Spaceboy néven), Charlie Adlard, vagy a kicsit őrültebb stílusban nyomuló 2000AD veterán, Henry Flint. A Nikolai Dante egyébként annyira sodró lendületű egy olvasmány, hogy bevallom, alig tűntek fel a rajzolóváltások, bár túl jelentős látvány és hangulatbéli különbségek egyébként sincsenek.

A képregénysorozat fő vonzereje elsősorban Dante karaktere, a humor, illetve a már említett anakronisztikus cyberpunk jövőkép, és Morrison pedig ügyesen használja fel ezeket a történetek során. A Nikolai Dante során egyszerre olvasunk történelmi kalandot, szórakoztató ponyvát és izgalmas science-fictiont, és pontosan ezen sokféleség, és ennek eltalált egészséges egyensúlya miatt is válik "letehetetlenné" a kötet.


Számomra rendkívül kellemes meglepetés eddig a Nikolai Dante, és mivel elejétől a végéig Morrison írta, így nincs okom kételkedni a folytatások minőségében. Az mondjuk már az én pechem, hogy a sorozatnak be kellett fejeződnie ahhoz, hogy végre elkezdjem olvasni. De most már én is mindenkit csak arra tudok buzdítani, hogy próbálkozzon vele, mert könnyen szerelem lehet a vége.



2012. július 13., péntek

Jelenet a Dredd 3D-ből

Látványos egy perces jelenet, extra arcunkba fröccsenő vérrel! Bár utóbbi inkább majd 3D-ben lesz igazán zoral. Nem mondhatni spoileresnek (bár lehet, hogy valakinek annak számít, hogy Dredd embereket lő le), de azért aki a teljes hírzárlatra esküdött fel, az most ezt is passzolja. Impresszív, bár inkább technikai demo, de a hangulatból is átjön valami.

2012. július 12., csütörtök

Sugar Boxx (2009)

R.: Cody Jarret

A riporternő Valerie (Geneviere Anderson) tudomására jut, hogy a floridai Sugar State női börtönben a rabokat prostitúcióra kényszerítik, a helyi rendőrök pedig segítenek az "árubeszerzésben". Valerie úgy dönt, hogy belülről próbálja meg felgöngyölíteni az ügyet, és ezért egy Angel nevű kurvának kiadva magát bejut a börtönbe, ahol aztán hamar a saját bőrén is megtapasztalhatja az ott folyó kegyetlen állapotokat.

Ugye megvan, hogy ki az a Kyle Troy? :) Ő volt az a nyálas kis popsztár-csökevény a Ford Fairlaneben, akinél még "a macska is muzikálisabban vernyákol dugás közben". Az őt alakító Cody Jarretről utána nem nagyon lehetett hallani (zenészként meg stand-in beállósként élte tovább a hollywoodi álmot), aztán a 2000-es években már mint a neo-grindhouse/exploitation hullám egyik lovasaként tűnt fel a másodvonal horizontján, akkor már mint rendezői mivoltában. A 2004-es Frog-g-g! című vígjátéka a Corman féle gumiruhás szörnyfilmeket próbálta keverni a 70-es évek szexuálisan túlfűtött tinivígjátékaival, a most tárgyalt Sugar Boxx pedig egy Woman-In-Prison, illetve egészen pontosan Jungle Prison film hommage akar lenni.


Jarret tulajdonképpen nem csinált mást, mint a már a maga korában is csontig lehasznált zsáner kötelező elemeiből, kliséiből, hozzáadott saját ötletek nélkül összefércelt egy kortárs olcsó női börtönös filmet, ami naiv egyszerűségében, vagy egyszerű naivságában valóban nem különbözik a 70-es évek híres WIP filmjeinek szellemiségétől (amiket ugye akkor sem a változatosságuk miatt szerettek a grindhouse mozik látogatói), így aztán minimális elvárásokkal akár még egy élvezhető kis idézetgyűjtemény is lehetne, de egy tiszteletadás azért nálam legalábbis ennél több eredetiséget követel. Még az is jobb megoldás lett volna, ha sok más hommázsolóhoz hasonlóan inkább poénra veszi az egészet, mert a Sugar Boxx esetében néhol már olyan érzésem volt, mintha valamelyik klasszikust nézném svédelve. 


A filmben minden kötelező és elvárható klisé elem megtalálható, a rengeteg és többnyire indokolatlan pucérkodás, leszbi szex, a csajokkal szemétkedő őrök, az über-genya börtönigazgatónő, kínzás, Pam Grier stílusát majmoló nagyszájú feka ribanc, csajbunyó, szökési kísérlet, és persze a végső nagy véres visszavágás némi külső segítséggel. Ez persze elsőre jól hangzik, de a film maga igencsak szinvonaltalan. A színészi játék pocsék, a párbeszédek csikorgósak, az effektek olyan olcsók, hogy amikor csak lehet, inkább nem is mutatják azokat (így aztán viszonylag vérmentes a mozi), a karakterek és a sztori pedig lényegében az ismertebb Jack Hill/Eddie Romero klasszikusokból van összeollózva, és ha lehet, még az eredetieknél is jobban leegyszerűsítve, és bár mindezek mögött nyilván ott van a tudatosság, azért az is látszik, hogy nagyon nem kellett rájátszani az olcsóságra. Természetesen a stílusosságot is igyekeztek megidézni, de némi erőtlen vakacsika zenei aláfestést és a retró betűtípust leszámítva a film olyan steril, mint a hipós doboz belülről. A cameók azért frappánsak, Jack Hillt és Tura Satanát (RIP) bírói szerepben (ma már az is klisé, hogy a cameózók többnyire bíróként bukkannak fel), Russ Meyer exét, a mostanra már nagymama korba érett pornóikont, Kitten Natividadot pedig női smasszerként láthatjuk viszont, bár percekben mérhető szerepet csak utóbbi kapott. Vajon Sid Haig hogy maradhatott ki?


Nekem ez nem volt több, mint egy olcsó, kínai piacos utánzat, ami azért nem tökéletesen nézhetetlen, de tökéletesen felesleges megnézni valamit, amit a maga idejében ugyanezekkel a szerény eszközökkel is sokkal stílusosabban és élvezhetőbben csináltak. Ezért is fázom ezektől a neo-exploitationöktől, mert a kihalt stílusok izzadtságszagú reanimálása, direkt koppintása, újraidézgetése vagy lemásolása helyett egyszerűen csak hasonló szellemiségű, de eredeti, a mai korhoz igazított új exploitationöket kellene inkább forgatni. A 60-as, 70-es évek elmúltak, nem jönnek vissza, törődjünk bele.


Trailer: